Blogom

Manapság egyre divatosabb elfoglaltság az interneten, a blogolás. Jómagam is régóta játszok a

gondolattal, hogy "beszállok a ringbe".

Gyakorlatilag kb. 10 éve már, hogy közelebbről megismerkedtem az internettel. Az eltelt idő alatt

sokféle próbálkozásom volt, később mindenképpen szerettem volna pénzt is keresni, mint oly sokan

mások. Természetesen eddig eredménytelenül. Ámde továbbra sem  adtam fel  a reményt, hogy

előbb-utóbb, de sikerülni fog.

Megsaccolni sem tudnám, mennyi időt töltöttem el a "szörföléssel". Számomra szinte rakéta

sebességgel repült az idő ilyenkor, az órák szinte csak perceknek tűntek. Végül azon kaptam

magam, hogy egészen máshol járok az internet világában, mint amit elkezdtem.

Szerintem szörfölni olyan, mintha elindulnék egy ösvényen, amin időnként különféle "leágazások"

vannak. Bármelyik leágazáson megyek tovább, mindegyiken újabb és újabb további leágazások

vannak. Számuk végtelen. Tetszés szerinti irányt vehetek, de ha gondolom, vissza is találok az úton.

Minden ilyen leágazásban változnak a képek, a témák. Sok csodálatos, új dolgot találok, a negatív,

rosszat jelentő dolgokat egyszerűen tudomásul sem veszem. Mindig is a szépre voltam fogékony.

 

A kezdetek kezdetén így akadtam rá az ún. víztükrös képekre, amiből akkor még alig-alig lehetett

találni néhányat.  Szinte elbűvöltek, varázsosan szépnek találtam őket. Nem sokkal később

rábukkantam olyan képszerkesztőre, amivel, az azóta eltelt idő alatt rengeteg víztükrös képet

"gyártottam", csak úgy "hobbi szinten". Mivel sohasem volt rám jellemző az önzés, és a magamnak

valóság, így akkor sem "szignóztam" le képeimet, amikor felfedeztem, hogy ezt is meg lehet tenni.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, mi is legyen ennek a blognak a fő témája. Hiszen minden

embernek más az érdeklődési köre,  más-más a kedvenc időtöltése, stb... 

Leginkább az a gondolat alakult ki bennem, hogy az emberek roppant mód érdeklődnek más emberek sorsa, tevékenysége iránt.

S mivel nem csupán egyetlen témakör van, ami érdekel, hanem egyidejűleg több minden így

megpróbálom őket "csokorba szedni". Talán lesznek olyanok, akiket valóban és komolyan érdekelni

fog. 

Az alábbiakban látható néhány "víztükrös" képem azok számára, akiknek ez a fogalom még az

újdonság erejével hat.

 

 

Magamról néhány mondatban...

Jó néhány évtizede már, hogy nagykorúvá váltam. Egészen pontosan 40 év telt el azóta. De még ma is úgy emlékszem a 13-14 éves koromra, mintha tegnap történt volna.

Alig vártam, hogy betöltsem a 18. életévemet. Már az is egy különleges nap volt, amikor megkaptam a személyi igazolványomat.

Titokban vágytam arra, hogy mikor tudnám használni hivatalosan is. Aztán nemsokára erre is sor került. 

Akkoriban sokkal több rendőrjárőrkocsi "cirkált" az utakon, a kisebb utcákban is, (nem úgy, mint manapság), és gyalogos rendőrjárőrökkel is sűrűn lehetett találkozni.

A lakásunk és az iskola között kb. 15 perces volt az út. Néhány 100 méterrel az iskola előtt egy forgalmasabb úton kellett átmennem nap, mint nap, hiszen ez volt a legrövidebb út. Amennyire emlékszem, valahol itt állított meg egy járőr és igazoltatott. Végtelen büszkén vettem elő a személyi igazolványomat, hogy igazoljam magam.

Tulajdonképpen teljesen lényegtelen esemény volt, de nekem mégis örökre bevésődött, kezdeti emlékeim közé.

Ugyanilyen jelentős emlék volt nagykorúvá válásom után, életem legelső népszavazásán való részvétel. Mint első szavazó, még valami emléket is kaptam a szavazóbizottságtól. Pontosan nem emlékszem, mi volt az, talán egy alkalomhoz illő oklevél, már képtelen vagyok felidézni.

 

                                                               *

Aztán az általános iskola elvégzését követően, mivel képtelen voltam eldönteni mit is akarok az élettől, szüleim gimnáziumba írattak. Egészségügyi tagozatos osztályba kerültem, a sikeres felvételit követően. Később kiderült, nem véletlenül, hiszen jóval később tudódott  ki, hogy valamelyik szülőm titkon abban reménykedett, hogy orvos leszek. Valószínűleg anyám elgondolása volt. Nekem még véletlenül sem voltak ilyen gondolataim.

Évekkel később egy beszélgetés során tudtam meg, hogy apám tanárnőként vagy tanítónőként képzelte el a jövőmet. Igazából sosem tudtam meg, mert apámmal sosem voltam olyan kapcsolatban, amilyen apa-lánya ideális viszonya lett volna. Számára olyan voltam, mint a lakásban egy felesleges bútordarab, ami nagyjából elviselhető, de lényegében teljesen szükségtelen. Ha "foglalkozott" velem, az a legrosszabbat jelentette, mert valamivel "kihúztam a gyufát"  anyámnál, és akkor kikaptam. Apám olyan volt, mint egy végrehajtó. Néha "lépett életbe", de akkor nagyon hatásosan.

Életében igazából csak egyszer állt velem szóba, akkor már gyerekeim is elég nagyok voltak, és akkor is csak azért, mert  anyám kórházi ápolása miatt egyedül volt és nem akadt számára "jobb társaság." 

Nagyon sokat szenvedtem emiatt. Tinédzser koromban próbáltam a magam módján ezen változtatni, és normálisabb kapcsolatot kialakítani, de az első próbálkozásom villámgyorsan kudarcba fulladt. Kénytelen-kelletlen meg kellett békélnem ezzel a helyzettel. Ma már azonban túlléptem ezen és eszem ágában sincs bánkódni. 

Anyámmal anno ideális kapcsolatom volt. Legalább is nagyon sokáig ebben a hitben éltem. A valóság azonban az, hogy csak addig voltam számára jó, amíg "vakon" teljesítettem minden utasítását, amíg úgy láttam a világot, ahogy ő akarta. Ez ugye, csak a tinédzser korig tarthatott. Igazából végtelenül "maradi" módon nevelt fel. Erre csak évtizedek múltán jöttem rá.

Amint megpróbáltam a saját önálló életemet kialakítani, egyre mélyültek az ellentétek köztünk, egyre több energiát kellett  igénybe vennem, hogy a neki nem tetsző céljaimat el tudjam érni. Nagyon sok mindenben akadályozott, nagyon sok mindenről lebeszélt.

Mivel akkor még nem láttam tisztán, azt hittem jól járok vele, ha az ő értékeit követem. Hát nagyon melléfogtam!

A valóságra 2013-ban döbbentem rá. Bizonyos okok miatt rendszeresen jártam a könyvtárba. Mivel gyermekkoromban is nagyon szerettem a könyveket, ez a szokásom nem hagyott el, és igen rövid idő alatt igen sok könyvet olvastam el. Elég széles skálájú az érdeklődési köröm, ami bizonyos helyzetekben kifejezetten hátrányos. Viszont ami érdekel,  az érdekel! 

Így akadtam rá egy könyvre, ami a "mérgező szülők"-ről íródott. Bárkinek merem ajánlani, mert igen hasznos és elgondolkodtató a mű. (Susan Forward: Mérgező szülők)

 

                                                                                                *

 

Fiatalon még senki nem gondol arra, hogy milyen lesz az élet, ha túllép majd élete "delén"! De hát ezt nem is lehet elvárni. Hiszen az a normális dolog, ha mindenki csak azzal a korral foglalkozik, amiben éppen él.  

Mivel már a 60. évhez jóval közelebb vagyok, mint az 50-hez, talán túlzás nélkül állíthatom, hogy  sok minden van a "hátam mögött".

 

0.176 mp